1998. óta Aldebrő község díszpolgára.
Családi elődei a Felvidékről, Lieskovec községből származnak, apai Nagyapja Abasáron gőzmalom-tulajdonos volt. Édesapja kántortanító volt Domoszló községben. Itt született Lieszkovszky Ernő 1897. január 12-én. Anyja neve: Piacsek Eleonóra.
Népes családjukban több testvére is volt, de összesen „csak” nyolcan nőttek fel: Béla, László, Lajos, Margit (a későbbi Zwarnik Vilmosné majd Bíró Jenőné), István, Ernő, Ilona (a későbbi Fazekas Lászlóné), Matild (a későbbi Kovács Ferencné, akinek a kisebbik fia egri püspök, majd érsek lett).
Lieszkovszky Ernő még általános (akkori elnevezés szerint „elemi”) iskolába sem járó gyermek volt, amikor meghalt az Édesanyja. Édesanyjuk halála után úgy alakult a családi rendjük, hogy az idősebb testvérek (főként a lányok) igyekeztek pótolni az édesanyai gondosságot. Valamennyi idősebb testvér természetes és szeretetteljes kötelességeként látta el a kisebbekkel való foglalkozást, törődést, beleértve azt is, hogy az idősebbek segítették a fiatalabbakat még az iskoláztatásban is.
Lieszkovszky Ernő a domoszlói „elemi” iskolából az egri reálgimnáziumba ment tanulni, ahol az érettségiről - mivel közben kitört az I. Világháború - egyenesen a hadseregbe kel-lett bevonulnia. Nem jutott hosszú idő a katonai kiképzésre, 1915-ben kivitték a harctérre. A román fronton küzdött, ahol súlyos sebesülést szenvedett, 50%-os hadirokkant lett.
Kitüntetései: bronz vitézségi érem, Károly csapatkereszt, sebesülési érem.
Tartalékos hadnagyi rendfokozattal 1918-ban szerelt le, de több jó barátot szerzett.
Civilként Lieszkovszky Ernő Egerben folytatta tanulmányait, az akkor indult közigazgatási akadémián, ahol 1921-ben szerzett jegyzői oklevelet.
Első munkahelye: Tarnaleleszen egy évig jegyzőgyakornok.
1922-ben Kál községben kapott adóügyi jegyzői állást, ahol 1923-ban meg is nősült. Feleségül vette Otterhalik Matildot, az akkori Takarékbank káli igazgatójának lányát, aki az angolkisasszony apácáknál Egerben akkor szerezte tanítónői oklevelét. (A Takarékbank káli igazgatója az Egerben 1878. szeptember 22-én született Otterhalik Gyula volt; felesége: Korponay Matild, aki 1878. július 5-én született Kassán; az Ő anyja a felvidéki magyar történelemből is ismert lőcsei Korponay család leszármazottja volt.)
1925-ben Lieszkovszky Ernő és felesége Egerszólát községbe költöztek, ahol Lieszkovszky Ernőt főjegyzővé választotta a képviselő testület. Itt születtek gyermekeik is: 1926. január 29-én született Gyula, majd 1927. június 4-én született Ernő.
1928 végén Aldebrő községbe (Kál községhez közelebb) költözött a család, mert Lieszkovszky Ernőt itt választották főjegyzővé, ahol a főjegyzőség mellett 1930-tól az önkéntes tűzoltó testület, majd 1935-től a polgári lövészegylet, és 1940-től a levente egyesület elnöke is lett.
Lieszkovszky Ernőnek és feleségének - az Aldebrőn élt 19 évük során - a község sok családjával alakult rendkívül jó kapcsolata, ami a kölcsönös megbecsülés alapján tiszteletre méltó baráti közvetlenségű közelséggé (például bérma-keresztgyerekük Púhl Jóska) és segítő együttműködéssé fejlődött.
Az I. Világháború éveiből, illetőleg azt követően Lieszkovszky Ernőnek több volt bajtársa is katonatiszt maradt, akik közül néhánnyal igen tartós, jó baráti viszony maradt fenn, sőt épült tovább az évtizedek során. Nem egy került később folyamatosan különféle vezető pozícióba, például Horthy Miklós környezetében, és egyes kormányhivatalokban is. Családi vendégként többször is és többen is jártak Aldebrőn, jöttek velük nem volt bajtársak is. A kölcsönös barátságok ápolása során magánéleti közvetlen összeköttetésbe kerültek például még Eckhardt Tiborral, Darányi Kálmánnal, Kállay Miklóssal is.
A 30-as évektől - elsősorban a német terjeszkedési törekvések miatt - alakult európai helyzet gyarapodó politikai nehézségeket okozó körülményei között különösen sokat tett Lieszkovszky Ernő Aldebrő község lakosságának egyrészt védelme, másrészt jó hírének elismertetése, terjesztése és megbecsülése terén; fáradhatatlanul aktív befolyásos tevékenykedéssel, egyre inkább hasznosította az aldebrőiekért a magyar társadalmi élet „legfelsőbb körei”-ben fennálló széleskörű rokonsági és élő antifasiszta kapcsolatait. Bevont azonban e célból másokat is, többek között például Muzsnai Ferenc magyar alezredest, a Cser-erdei katonai lőszerraktár parancsnokát és annak kapcsolatait is. (Muzsnairól egyébként csak kevesek tudták, hogy tulajdonképpen német, de a vele és magyar feleségével ugyancsak kialakított jó családi baráti viszony folytán Lieszkovszky Ernőnek igen segítőkész partnere volt.) Többen is voltak azonban még mások is, akik Lieszkovszky Ernő kezdeményező kérésére, segítettek amit és amiben tudtak. Ezek során, fáradhatatlan emberi szorgalommal sikerült például azt is elérni, hogy Aldebrőn, noha köztudott volt, hogy német áttelepítettek voltak az elődök, tulajdonképpen meg sem kíséreltek semmiféle toborozást a német fasiszta szervezők. A német őseik tisztelete mellett - Aldebrőn magyarrá válva - senki sem vallotta magát németnek, egyetlen leszármazott sem lett soha volksbundista.
A vázoltak tükrében történt például 1942-ben a község fennállása 200 éves évfordulójának megünneplése is, amelyen - Lieszkovszky Ernő magánkapcsolatai útján történt meghívására - részt vett és ünnepi beszédet mondott Kállay Miklós, az akkori magyar miniszterelnök is, aki elsősorban azzal írta magát a XX. századi magyar történelembe, hogy - szem-ben a XX. századi harmincas évek legvégétől egyre erősödő fasiszta német orientációval - nem kis eredménnyel munkálkodott Magyarországnak a hitleri Németországtól távol tartani próbáló angol-amerikai kapcsolatai építésén. Az Aldebrőn tartott ünnepi beszédében is, nemcsak az aldebrőiek példás magyarrá vált életét, hanem a fasizmussal szembenállás fontosságát is hangoztatta. Az akkori nemzetközi sajtó is ezekről adott igen sokirányú hírt; azt is hangsúlyozva, hogy a 200 év alatt mennyire teljesen meghonosodott magyarrá vált ez a németországi területről elszármazottakból létrehozott község (még a családnevüket is fonetikus magyarsággal írják; például: Birgenstok, Hangrád, Heiszman, Helgert, Herman, Lutter, Matz, Rutz, Sneider, Smíder, Smutzer, Sönperger, Stekkelpak, Stumphauzer, Sveicer, Uzelman, Vingendorf stb.) senki sem beszél németül; értelmességükkel is a magyarságot gazdagítják, szorgalmuk gyümölcseként lett magyar világhíresség a debrői hárslevelű bor, fejlődött a magyar dohány-termelés értéke, példa-mutató a kisiparosok színvonalas munkája is.
Még később is, a II. Világháború alatt és közvetlenül után is igen sokat jelentettek Lieszkovszky Ernőnek és feleségének a legfelsőbb kormányzati körökben is fennállott, több német-ellenes antifasiszta akkori vezető politikussal kiépült (rokoni és baráti) kapcsolatai.
A szovjet hadsereg bejövetele után különösen védelmezni kellett az aldebrőieket. Meg-menekülésük - szinte kizárólag - Lieszkovszky Ernő következetes és kemény kiállásának, például a Budapesten tevékenykedő amerikai diplomatákig (a magyar származású George Kovach = Kovács György az amerikai misszió alezredese, majd ezredes) is kiterjedő kapcsolatai segítő igénybevételének köszönhető. Lieszkovszky Ernő kezdeményezéseire kapott segítségek eredményességére önmagában is bizonyító tény, hogy - a szovjetek által a német (hangzású) nevű lakosságnak szinte országszerte fasiszta németnek minősítése és oroszországi munkatáborokba deportálása ellenére - Aldebrő községből egyetlen embert („svábot”) sem hurcoltak el a „Nagy Szovjetunió”-ba „málenyki robot”-ra. Szeren-csére sikerrel elhárított ezen körülmény nyilvánvalóan az érintettek többségének halálát okozta volna, mint ahogyan ezt néhány (még közeli, például Tófalu, Kompolt) község esete is igazolja.
Okkal feltehetően az előbbiekben ismertetettek kihatására sikerült megmenekülnie az aldebrőieknek az orosz hadsereg akcióit követő idők utáni magyar hatósági (például hortobágyi) deportálásoktól is, amit az érintettek ugyancsak töredékének sikerült túlélnie.
Sajnos a magyar kommunista hatalomátvétel során és következtében történt igazságtalanságokat, kegyetlenségeket elkövetők áldozatául esett Lieszkovszky Ernő és felesége is, úgy ahogyan akkor sok tisztességes, ártatlan magyar ember is. 1948-ban, állásuktól és lakásuktól megfosztva, “elvitték” őket is az önmagukat népérdeki igazságot szolgáltatók-nak kikiáltó, elvakult és elvetemült szadisták. Bármiféle „papír” nélkül, közel fél év múltán „engedték ki” őket a börtönből. Köztudott, hogy azokban az években teljesen hiábavaló volt (lett volna) minden igazságkeresés.
Lieszkovszky Ernő nem hódolt be a kommunistáknak sem, így a világtól visszavonultan, csalódottan és elkeseredetten élt az „ismeretlenség”-ben. Még nyugdíjat sem kapott sohasem. Előbb Gesztes László, akkori kompolti főjegyző fogadta hajlékába (akinek felesége Fazekas Ilona, az unokatestvére volt). Innen 1949-ben Budapestre, az egyetem elvégzése után éppen dolgozni kezdett Gyula fiához költözött.
Lieszkovszky Ernő rákos betegen halt meg 1960-ban, felesége pedig ugyancsak rákos betegen 1981-ben.
A két fiuk még Aldebrőn járt „elemi” iskolába. Ezt követően „a papoknál”, a Ciszterci rend egri Szent Bernát gimnáziumában tanultak. Érettségi után Budapesten Gyula Közgazdaság-tudományi Egyetemet, Ernő Építészmérnöki Egyetemet végzett. (Tőlük a Lieszkovszky családnevet folytató fia csak Gyulának született: 1966. március 9-én, Budapesten, András.)
Lieszkovszky Ernő emlékét megbecsülő szerető családi utódain kívül - az életében példa-mutató emberi tevékenykedései hálás elismeréséül - elsősorban Aldebrő község által 1998-ban adományozott díszpolgárság juttatja tiszteletreméltó kifejezésre.